A csernobili atomerőmű-baleset (köznyelvben Csernobili atomkatasztrófa) 1986. április 26-án történt az Ukrajnai (akkor még a Szovjettunió területén) Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir IIjics Lenin atomerőműben. Ez az eset volt az atomenergia felhasználásának történetében az egyik legsúlyosabb kimenetelű katasztrófa.

A lakosság kitelepítése a sugárszenyezett területről csak 36 órás késéssel kezdődött el. A védőépületek hiánya miatt radioaktív hulladék hullott a Szovjettunió nyugati részére, valamint Európa bizonyos részeire is.

A Csernobili 30km-es zónából közel 130 ezer lakost menekítettek ki.

A 30 km-es "tiltott zóna" területe napjainkig is rendkívűl radioaktív sugárzással szennyezett.

Az atomreaktor-baleset hatására eléggé megkérdőjeleződött a Szovjettunió atomenergia-ipar biztonságossága. ami évekkel jelentősen lelasította a Szovjettunió atomenergia-iparának továbbfejlődését.

A csernobili Lenin atomerőmű az Ukrajnai Pripjaty városa mellett áll, 18 km-re Csernobil várostól, 16 km-re Ukrajna és Fehéroroszország határától, Kijevtől 110 km-re északra. Az erőmű négy atomreaktorból állt, mindegyik 1000 megawatt (1 GW) villamos teljesítményű, és a négy reaktor együtt Ukrajna áramtermelésének 10%-át adta a baleset idején. Az erőmű építése az 1970-es években kezdődött, az 1. reaktort 1977-ben adták át, a három következőt 1978-ban, 1981-ben és 1983-ban. Két további, azonos teljesítményű reaktor állt építés alatt a katasztrófa idején.

Katasztrófa:

1986. április 26-án, szombaton hajnalban a csernobili reaktor az instabilitás jeleit mutatta, 1:07-kor teljesítménye hirtelen 0,03 GW-ra esett, 1:23:04-kor elkezdték a tervezett kísérletet és kikapcsolták a vészleállító automatikát, 1:23:45-kor a hőteljesítmény 3 GW-ra emelkedett és a reaktor globálisan megszaladt, az atomerőmű 4-es reaktora gőzrobbanás következtében kigyulladt, 1:23:49-kor a reaktor belseje kinyílt, a víz forrása termikus robbanást okozott

és robbanások sorozata után bekövetkezett a nukleáris zónaolvadás. Az olvadás után a legalsó szintig jutott a kórium láva, amely lassan lefelé folyva keveredett grafittal, betonnal és minden ott lévő más anyaggal. 11 tonnányi 3000 celsius fokos kórium ömlött lefelé az erőmű csövein, magába olvasztva mindent, amihez csak hozzáért.

Katasztrófa előzménye(i):

Az atomreaktorok egyik jellemzője, hogy a bennük végbemenő láncreakció leállítása után is jelentős, a névleges teljesítménynek 5-10%-át kitevő hő képződik. Ez azt jelenti, hogy a reaktort annak akár üzemszerű leállítása után is aktívan hűteni kell, különben az túlhevül és zónaolvadás következik be (lásd a fukusimai atomerőmű-baleset).

A csernobili 4-es blokk reaktora körülbelül 1600 fűtőelemből állt, mindegyikük 28 m³/h-s vízhűtést igényelt. Az RBMK-reaktorok vészhűtését ugyanúgy a primer-köri szivattyúk látták el, mint az üzem közbeni hűtést. Áramkimaradás esetére a keringtetőszivattyúk üzemeltetéséhez dízelaggregátorokat telepítettek, azonban e generátorok indulásához és felpörgéséhez 60-80 másodperc volt szükséges.

Már korábban felmerült az igény, hogy az RBMK-típusú erőművek e hiányosságát kiküszöböljék, és egy esetleges vészleállás során a dízelaggregátorok felpörgéséig a keringtetőszivattyúkat a leálló turbógenerátorokról azok mozgási energiáját kihasználva járassák. Tekintve, hogy a módosítás az erőmű szerkezetébe, biztonsági rendszerébe való komoly beavatkozással járt volna, a teszteket csak gondosan előkészítve lehetett lefolytatni, méghozzá – termelő erőművekről lévén szó – az éves leállásokhoz igazítva.

Ilyen tesztekkel kizárólag a csernobili erőműben próbálkoztak, de azok 3 alkalommal (1982-ben, 1984-ben ill. 1985-ben) is sikertelenek voltak, további finomításokra volt szükség. A következő kísérletet a Lenin-erőmű 4-es blokkjának 1986-os karbantartási leállítására ütemezték be. A leállás előtt a tesztekhez protokollokat készítettek, a szükséges (elsősorban elektromos) módosításokat elvégezték, az erőmű kezelőszemélyzetét felkészítették. A tervek szerint